Várandósságom története

"Csak titokban reménykedtem abban, hogy a szemem nem csap be... Mert a szív vágyik rá, de az ész türelemre int és óvatosságra." Hadd meséljem el nektek, hogyan kaptuk meg életünk legszebb ajándékát.. 

Kedves Olvasóim!

Amikor elkezdtem ezt a blogot, sok szabályt lefektettem magamnak. Például azt, hogy sosem fogok elnézést kérő bejegyzéseket írni azért, ha egy hosszabb kihagyás miatt nem tudtam frissíteni a bejegyzést. Vagy hogy csak annyira fogok magánéleti dolgokat megemlíteni ami nem befolyásolja az életünket. Most mégis szabadkoznom kell hogy hosszú kihagyás volt. Azok felé érzem jogosnak ezt a bocsánatkérést, akik azóta is folyamatosan látogatják az oldalt. Köszönöm Nektek! És bízom benne hogy időről időre visszatérnek. 

De kihagyás nincs ok nélkül, és ez az a dolog, ami viszont már inkább a magánéleti témakörhöz tartozik. Fogadjátok szeretettel az alábbi beszámolót az elmúlt hónapok eseményeiről.

Így kezdődött...

Azon a napon fáradtan érkeztem haza a munkából. Sosem felejtem el azt a délutánt.. a wc-n ücsörögve, és várva. Várva egy válaszra, ami örökre megváltoztathatja az ember életét. Félve az ismeretlentől, de titkon mégis vágyva rá.. 

Pedig ez egyszer már megtörtént velem. Akkor sokkal izgatottabb voltam. De az élet nagy tanítómester és akkor egy nagy leckét tanított nekem. Azt, hogy mi nem vagyunk mindenhatóak..  Vannak dolgok amiket türelemmel kell kiérdemelni, és nem kaphatjuk meg azonnal. 

Remegve fogtam a kezemben a tesztcsíkot, ezúttal mi vár rám... El sem tudjátok képzelni milyen drámai az a néhány másodperc amíg megpillanthatod, ezért én elfordítottam a fejem. Csak 2 perc múlva félve fordítottam vissza. Csak titokban reménykedtem abban, hogy a szemem nem csap be... Mert a szív vágyik rá, de az ész türelemre int és óvatosságra. 

Két csík... 

Mennyi?

Egy... kettő.... 

Az tényleg nem egy, az kettő. Mert egy meg egy az kettő... 

Így tudtam meg, hogy az életünket mostantól a házassági papír, az együttélés, az egymás iránti érzett tisztelet és mérhetetlen szeretet mellett egy apró jövevény is összeköti. Kisbabánk lesz.

Az a 9 hónap

Nekem nem volt egyáltalán könnyű, főleg az első 3 hónap. Sajnálatosan, ahogy fentebb írtam, egyszer már eljutottunk idáig.. de az sajnos vetéléssel végződött. Ma már erről bátran tudok beszélni, írni, mert sikerült feldolgoznom és megértenem, hogy a világ nem olyan egyszerűen működik mint ahogy néha képzeljük. Ez az esett viszont állandó aggodalomra és óvatosságra intett. A vetélés élménye elég tisztán élt bennem, tudtam milyen az amikor baj van... de hogyan kerülhetném el? Egyszerű a válasz... sehogy. Ezt egyedül az a kis pici embrió tudja... velem akarsz maradni, ugye? Kérdeztem tőle többször. 

A napok, hetek eleinte lassan teltek.. Sok tünetem nem volt, szerencsésnek mondhatom magam. Nem volt különösebben semmi amit kívántam volna (kivéve egyszer egy liter paradicsomlevet megittam magában XD), és nem hánytam. Inkább émelyegtem, érzékeny voltam a szagokra. 

A férjem teljes bedobással odatette magát, és elnéző volt amikor érzékeny voltam, vagy csak úgy elsírtam magam. Bármilyen ételt megvett, elég volt csak ránéznem, még meg sem szólaltam.. Szóval azt kell mondjam, hogy messzemenőkig kitett magáért. És büszke volt arra, hogy apa lesz!

Izgatottan vártuk a vizsgálatokat... eltelt 3 hónap, amire azt mondják hogy vízválasztó. A legtöbb vetélés ennél korábban történik. Az első ultrahangra is közösen mentünk. Már akkor egy kis emberke ugri-bugrizott a hasamban. A férjem nem sokat értett abból, ahogyan a vizsgáló doktornő elemezte mit látunk a monitoron, de azért rendületlenül filmezte, fotózta, és ragyogott a szeme a büszkeségtől. 

Fiú vagy lány? 

Jött egyből a kérdés, de a doktornő csak csóválta a fejét. Még nem mer mondani semmit.. nem látja jól és nem akarja, hogy beleéljük magunkat, ha végül mégsem az lenne. Szóval erre még várnunk kellett, körülbelül 2 hónapot. 

A második trimeszter nekem mondhatni szuper volt. Hirtelen elmúlt minden addigi bajom. Bármit tudtam enni és jól éreztem magam, aktívnak. Sokszor elfeledkeztem arról, hogy terhes vagyok... Dobozokat cipeltem, nehezeket emeltem... vagy éppen felmásztam az ablakba, hogy megtakarítsam. Belülről egy erős hang mindig azt mondta: Minden rendben van... rendben van a baba. Dolgoztam, közben jártam az angol nyelviskolába. Döntést kellett hozzak, hogy előbb kell levizsgáznom, mint terveztem, utána már nincs idő! Ráadásul az első 3 hónap alatt egyáltalán nem tudtam készülni, tanulni mert olyan fáradt voltam munka után. A lemaradást a második trimeszterben, duplázva kellett behoznom. 

 Ahogy haladtak a hónapok előre, alábbhagyott az aktivitásom, mert annyi édes dolgot kezdtem el enni, amit előtte soha (torta, süti, kakaós csiga..). És ezt bizony a mérleg is megmutatta.. megijedtem, hiszen már plusz 10 kilónál jártam, holott még csak a várandósság közepén jártam. Tudtam, hogy kontrollálnom kell az étkezést, de ebben a férjem nem volt a legjobb partner, mert minden finomságot elém rakott.

A legnehezebb 1 hónap

November.... a terhességem 7. hónapjában a férjem hazautazott Koreába, és 40 napra egyedül maradtam a pocaklakóval. Az akkori vizsgálatok sem sikerültek fényesre.. Kiderült, hogy terhességi diabéteszem van, ami azt jelenti, hogy a terhességet fenntartó hormonok blokkolják, illetve visszahúzzák az inzulintermelésemet, ezért magas a vércukor szintem, ami a babára nézve is súlyos! Szembesülni ezzel, úgy hogy a férjem több ezer kilométerre van tőlem... 

A kezelést diétával kezelik először. Ez azt jelenti hogy napi 5-6 x étkezést kell tartani az előírt szénhidrát mennyiségben. Étkezés előtt és után pedig meg kell mérni a vércukor értéket. 

A vércukor mérővel való barátságom nem indult túl fényesen... utálom ha szurkálnak, de az hogy saját magamat kell napi 4x megdöfnöm... kirázott a hideg. Persze a muszáj nagy úr és hamar belejöttem. Persze miután túljutsz ezen a ponton, akkor meg azért izgulsz hogy ne legyen magas az eredmény. És ha magas, akkor kitalálni mitől... melyik ételtől, vagy hozzávalótól? Szóval... cukros mamik! Le a kalappal mindenki előtt akinek ezt a terhesség alatt csinálnia kell. Mert onnantól hogy kiderül ezt a szülést követő 6 hétig is folytatni kell ...

Az utolsó hónap

Akkor tudjuk szépnek és értékesnek tartani az életet, ha megtörténnek velünk "rossz" dolgok... Akkor tudjuk értékelni azt amit a hegytetőről látunk, amikor bejártuk a völgyet... 

A diéta, bár nehéz... de megállította a további súlygyarapodást, így azt kell mondjam, hogy csinosnak tudtam maradni a terhesség végére. És ami még jobb, hogy a pocaklakóm emellett szépen fejlődött, és elérkeztünk a 37. héthez.... 

Egy egészséges, ügyes baba! Aki készen áll a kinti életre. Mi még nem állunk készen azt hiszem.. hogy is lehet erre előre felkészülni? 

Megannyi dologban megváltozik az életünk, ez biztos. De közben pedig imádni fogom! Imádom már most is. Büszke vagyok, hogy jó példát lát majd az apjától, hogy egy különleges baba akinek két különböző nemzetiségűek a szülei. 

Január 24-re várjuk az érkezését. De azt hogy mikor csatlakozik anyához és apához.. csak ő dönti el.

Szóval... kedves Olvasóim. Ezentúl bővül a bejegyzéseim témaköre egy baba nevelési témakörrel... egy magyar-koreai baba nevelésével. :-)

Üdvözlettel: Mrs Kim alias Orsi

2018.01.07.