Előítéletek a férjemmel szemben

Egy idegen országban az embert sajnos érhetik atrocitások a származása, a kinézete, a vallása, a kultúrája miatt. Az én férjem is szembesült már a magyar "vendégszeretettel". Erről írok most nektek.

Egy nagyon tartalmas üzenetet küldött nekem az egyik olvasóm, Panni, akinek ezúton is köszönöm, hogy megtisztelte a blogomat a figyelmével, pláne azt, hogy a hozzászólása igazán gondolatébresztő volt számomra, és úgy gondoltam hogy a válaszhoz kevés ha csupán egy e-mailt írok. Ezt a témát jobban ki tudom fejteni egy bejegyzésben. 

Panni arra volt kíváncsi, hogy találkozott e a férjem rosszalló előítélettel itt Magyarországon, illetve engem hogyan fogadtak el Koreában? 

Nos, azt kell mondjam hogy igen, sajnos a férjemet is megtűzdelték jó néhány rosszalló előítélettel ez alatt az 5 év alatt, amióta itt él. Ennek néhány alkalommal én magam is szem és fültanúja is voltam. Bár Budapesten megszokott dolog turistákat látni, a rosszindulatú emberek mégis azt gondolják szabadon kinyilváníthatják ítéletüket feléjük.. úgysem értenek magyarul. Ennél már csak az a rosszabb, ha olyan jelzőket használnak, ami nemzetközileg is ismert.

Az egyik eset, amit soha sem fogok elfelejteni, az volt amikor az utcán egy járókelő férfi a férjemet egyenesen Kim Dzsongun-özte.. Bár a férjem egy igazán jó személyiség ami a kisugárzásán is érződik - tisztelettudó, toleráns, nagyon intelligens - , ezt a megjegyzést nehezen dolgozta fel. Főleg, hogy ő 21 éves korában volt katona, úgy ahogy minden koreai férfinek ez kötelezően elő van írva, és kemény kiképzést kapott többek között az Észak-Koreai katonák ellen. 

Nyilván azaz idióta, aki ezzel a névvel illette, bele se gondolt, hogy egy észak-koreai fiatal ember valószínűleg nem lófrálna Budapesten, mikor a rezsimben a helye.. Feltételezhetően egy televízió által agy-mosott barom volt, aki eleget hallotta a nagy Észak-Koreai vezető nevét ahhoz, hogy megjegyezze, és az első ferde szeműnek, akinek oldalt fel van nyírva a haja, nekiszegezze.

A férjemnek nagyon erős, dús, fekete haja van. Imádom! Bár nekem lenne ilyen!  Valaki másnak is szemet szúrt ez a csodálatos hajkorona, amit a "Mi van Son Goku?" kérdéssel tett fel élcelő hangnemben. Ennél az esetnél is a férjem mellett voltam. 

Amiért igazán rosszul eshet egy ilyen - kinézetre irányuló megjegyzés - az az, hogy Koreában kínosan nagyon ügyelnek az emberek a megjelenésre. Tudom, hogy a férjem is azok közé az emberek közé tartozik, aki idegenek előtt sosem mutatkozna például mosatlan hajjal.. vagy szabadidőnadrágban. 

Ilyenkor egyébként az ember lányának olyan, mintha bicskát nyitogatnának a kezében. Mert egyszerűen nem is tudtam felfogni, hogy milyen jogon szólogatnak be az emberek másnak? Egy olyan embernek, aki ápolt, kellemes a megjelenése. Komolyan égett - és sokszor a mai napig ég az arcom az ilyen kéretlen, rosszindulatú megjegyzések hallatán. És nem csak akkor ha ezt a férjemnek címezik, hanem akkor is amikor például azt látom, hogy a bevándorlási hivatalban néhány közalkalmazott milyen stílusban beszél a külföldiekkel. 

Aztán, ami megint csak nem volt szép, hogy interneten keresztül egy olyan képre ahol a férjem és a fiam látható, olyan magyar komment érkezett - persze név nélkül- ami nem tűri a tintát. 

Én nagyon büszke vagyok a családomra. A férjemre aki egy kivételes ember, és imádom! A fiamat még inkább, ahogyan minden anya rajong a gyermekéért. Komolyan fel sem akarom fogni, és nem is akarok kattogni azon, hogy másnak miért okoz az örömet, hogy "olyan" jelzőkkel illet bárkit. 

Hála istennek azt gondolom a helyén tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. Nem akadunk fenn rajtuk. 

Például úgy, hogy sokszor én magam is inkább külföldinek tettetem magam, mintsem meghallják hogy magyarul beszélek, vagy értem a magyar nyelvet. Szomorú, de ez az igazság.. többször szégyenkezem a magyarok miatt, mint amennyire büszke lehetnék rájuk. Mert volt már olyan is hogy a saját országomban, a saját nemzetem azért bélyegzett meg, mert nekem nem magyar a férjem. Hála istennek akadnak még emberek, akik elég bölcsek ahhoz, hogy ne ítélkezzenek meggondolatlanul. A szüleim például az első perctől elfogadták a férjemet, úgy ahogyan a családom tágabb köre is. Jó alkalom volt erre az esküvő, amin együtt mulatott koreai és magyar. 

Azt, hogy engem hogyan fogadtak el odakint... teljesen más téma. Tudjátok miért?  Mert a koreaiaknak úgy szocializálódnak, hogy az igazságot, amit a szívük mélyén gondolnak nem fogják egy idegen szemébe mondani. Egy idegen előtt a legjobb benyomást szeretnék kelteni, és még véletlenül sem akarják megbántani. Bármit is gondoljanak, csak mosolyogni fognak és helyeselni. Így nehéz megítélni hogy valójában elfogadtak e, vagy csupán azt a látszatot keltik. 

Kint pedig... mivel eddig csak két alkalommal voltam kint, sok tapasztalatom nincs, leginkább annyi, hogy megbámulnak, de ez a megbámulás egyfajta rácsodálkozás, kíváncsiság, cseppet sem rosszindulatú. Egyetlen megjegyzést sem kaptam még odakint, ami olyan célzott lett volna, mint amit a férjem kapott néhány magyartól. 

Megértjük, hogy Magyarországon a túlnyomó többség milyen mentalitásban éli az életét, és az "Élni és élni hagyni" alapon elengedjük a fülünk mellett a rossz megjegyzéseket. Más kérdés, hogy ezt majd a fiunknak is meg kell tanítanunk, és azt hogyan dolgozza fel ha őt ilyen atrocitás éri. 

Köszönöm, hogy a blogomon jártál és várlak vissza legközelebb is!

Üdvözlettel: Mrs Kim alias Orsi